A kis körömcipő már nagyon törte a lábát, de a fogát összeszorítva egy utolsó mély kilégzéssel a kis kerek asztalkához lépett, és egy nem éppen elegáns mozdulattal a székre vetette magát. Nem volt jó kedve, nehéz és idegőrlő munkanappal a háta mögött nagyon vágyott már egy kis kikapcsolódásra, és előre örült, hogy újra látja Zsuzsit. Már vagy két hete nem beszéltek egymással, így tényleg időszerű volt összefutniuk a szokásos kis kávéház teraszán. A kellemesen langyos május végi szellő játékosan fellebbentette a szoknyája szélét, idegesen tűrte le, és fejét periszkópként forgatva, tekintetével Zsuzsit kereste.

Éppen csak felvette a pincér a rendelést – két habos kávé és két almás rétes, mindig ugyanazt kérték – fel is tűnt a tér túloldalán. Magas volt és előkelő, mint mindig, erőteljes orra, és magas homloka királynői megjelenést kölcsönzött neki. Szapora és hosszú léptekkel közeledett. Hosszas ölelés után arcon csókolták egymást. Zsuzsi feltűnően vidám volt, és feszült, mint a versenyló az indítóállásban, látszott, hogy minden szót elenged a füle mellett. Csak egy dolog érdekelte, amiért a találkozót kérte. El akarta mesélni, be akarta jelenteni. Fontos volt Anett véleménye. A legfontosabb. Végül kibuggyant belőle, mint túlcsorduló kád oldalán az illatos hab, férjhez megy. Anett nem akart hinni a fülének. Öt év se veled, se nélküled kapcsolat, számtalan könnyes veszekedés, átsírt és átbeszélgetett éjszakák, tányérdobálás és romantikus kibékülés után ez volt az utolsó, amire felkészülhetett volna. Laci nem tisztelte a barátnőjét, egyszerűen nem érdemelte meg ezt a csodálatos, gyönyörű és okos nőt, az nem lehet, hogy ez a történet így végződik. Egyre nőtt benne a feszültség, minden szó egy újabb fújás a lufiba, ami érezte, hamarosan kidurran, és akkor nem fog tudni uralkodni magán. Mosolyt erőltetett az arcára, és megfogta Zsuzsi kezét. Mindent megígért, természetesen lesz a tanúja, igen, jó ötlet a fehér tulipán dekoráció, és az arany meghívók most valóban divatosak. Zsuzsiból ömlött a szó, csak mesélt és mesélt, észre sem vette, milyen hallgatag a barátnője, pedig Anett úgy érezte, tüzes vasvillát forgatnak a szívében, a szinte fizikai fájdalom hatására összegörnyedt, és elnézést kérve a mosdóba siettet. A lábán sajgó sebet már nem is érezte. A tükörből egy sápadt arc bámult vissza rá, fekete szemfestéke keskenyedő patakban szántotta végig az arcát. Örült, hogy egyedül van a helyiségben, nincs tanúja az összeomlásának.

Pár perc múlva Zsuzsi lépett be az ajtón. Egymásra néztek, hosszan és némán, nem volt szükségük szavakra, tekintetük mindent elárult. Zsuzsi a barátnőjéhez lépett, a hajába túrt és átölelte, majd hosszan és gyengéden megcsókolta. Ő kétségbeesetten csókolta vissza, mint az éhező gyermek, akinek napok óta először jutott egy szelet kenyér. Percekig álltak így egymást kényeztetve, kezük a másik testén futott fel és le, mint két-két csapongó pillangó. Végül Zsuzsi szájával a könnyes szemre lehelt, és Anett fülébe suttogta, ugye nem haragszol, ugye minden rendben lesz. Még sokáig tartotta átölelve a kis remegő testet, és mindketten ugyanarra gondoltak. Ezzel vége mindennek, vége a heti-kétheti gyengéd éjszakáknak, vége a kettesben töltött hétvégéknek, vége a nagy kitárulkozásoknak. Valami véget ért, a barátságuk többé nem lehet ugyanaz. Zsuzsi végig simított a haján, és eltolta magától Anettet. Megigazította a ruháját, és korallszínű rúzst kent az ajkára, majd kilépett az ajtón. Még odaszólt, majd hívlak. De Anett jól tudta, soha többé nem veszi fel a telefont, ha a kijelzőn megjelenik a szerelem neve.