A sápadt, eres kéz lassan enged a szorításból, és a tenyér kitárulkozva felfedi kincsét. A gyűrött, maszatos fénykép lassan a padlóra ereszkedik, és egy apró huzat-foszlány hátán az ágy alá csusszan. Barna és zöld. Némi arany és mézszín. Egy göndör hajzuhatag és egy macska-ravasz pillantás, alatta féloldalas mosoly. Mindössze ennyit árul el magáról az a féltve őrzött, sok évtizedes kópia.

 Valaha a „Szerelem a kolera idején” 72. és 73. oldala közé szorulva jajgatott kétségbeesetten a metró műbőr ülésén négy egész megálló közötti szakaszon, mire valaki meghallotta, és kiemelte a félelmetes magányból. A talált tárgyak osztályára már nem érkezett meg, örökre rögzült huncut mosolya átmenetileg egy farzsebbe költözött. Nem sokon múlott, hogy rövidke életét a mosógépben fejezze be. Sok éven át szállítmányozástan és logisztika tankönyvek lapjai közt tengette mindennapjait, sötétben és magányosan. Boldog volt, amikor végre egy meglehetősen nagyméretű kamion szélvédője mögött utazhatta be egész Európát, és örökre szóló barátságot kötött egy csípőjét ringató, fűszoknyás babával és egy plüss dobókockával.  A jó lét hamar véget ért, maga sem tudta, miként, egyszer csak egy sötét fiók lakója lett, falatnyi garzonját meg kellett osztania jó néhány tolakodó alsónadrággal és több tucat szürke zoknival. Eljött a nap, amikor visszasírta a hangoskodó fehérneműkkel megosztott társbérletet is, pedig azt hitte, rosszabb már nem történhet vele. Tévedett. A szerszámos láda nem éppen kellemes tartózkodási hely finom hölgyeknek, nem kevés önuralomra volt szüksége, hogy megőrizze féloldalas mosolyát a csavarkulcsok és tiplik között is, pedig azok mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék őt. Egy szúrás itt, egy olajfolt ott, nem könnyű ilyen népséggel. A legrosszabb mégis a semmiből érkező, durva gyerekkezek szorítása volt. Fájdalmas gyűrődések, elvékonyodott sarok-repesztő száguldás a kerten át, homok és kutyanyál. Szinte megkönnyebbülés volt újra a kalapács mellé simulni, a durva szavak is simogatásként hatottak meggyötört lelkére. Remélte, hogy utolsó állomáshelyének tudhatja a fehér, keményítő szagú párna alatti bemélyedést, a gyakori, hirtelen érkező világosság égette a szemét, hiába, volt ideje hozzászokni a búvóhelyekhez. Már nem is furcsállotta, szinte elfeledte, hogy egykor milyen becsben tartották őt, milyen szeretettel simogatták meg, és már nem tudta volna felidézni annak a bizonyos, utolsó Marquez könyvnek egyetlen sorát sem, csak az illata élt élénken az emlékeiben.

 A hosszan tartó egyenletes sípolás és a körbe-körbe rohangáló fehér, gumitalpú cipők csoszogása megijeszti, nagyon várja az ismerős kezet a repedezett körmökkel és a bőrkeményedésekkel, amely majd óvatosan visszacsúsztatja a párna alá. Hiába várja. Örökkévalóságnak tűnik az ágy alatt eltöltött idő, mikor végre felé nyúl, és felemeli öt karcsú ujj. Nem ismer magára azonnal. Megöregedett azóta a megkövesedett mosoly óta, a göndör haj már szálkássá vált, színe is megfakult, de a zöld szem az arany pettyekkel régi fényében ragyog. A májfoltos kéz remegése szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. A fotó megkönnyebbült sóhajjal csusszan vissza a régről ismerős, kellemesen otthonos 72. és 73. oldal közé. A „Szerelem a kolera idején” új lakója, egy megsárgult, csőrös Scaniara támaszkodó fiatal fiú fotójának rég várt, meleg ölelésében feloldódik és lassan leveti megfagyott, huncut mosolyát.